Szóval... Mióta Trixie megszületett, a legnagyobb problémám azt volt, hogy egy napon miként fogom neki elmondani az igazságot. Bevallom, nem kicsit vonzott a gondolat, hogy sosem tudja meg.
Erre tegnap szó szerint a semmiből megjelenik Hyunjin, az apja. Mert igaz, hogy biológiailag férfinak számítok, de egyben én vagyok az anyja is. Jó kis kalamajka, mi?
Mint kiderült, annak a jómadárnak, aki elmondása szerint nyaralni jött, nincs szállása. Ennek egy igencsak egyszerű oka van: a falusiak úgy gondolták, hogy mivel én is koreai származású vagyok, majd szívesen befogadom. Hiszen én beszélek vele közös nyelvet.
Meg a jó édes... azt nekik!
És csak hogy tuti legyen, ez a majom amint ezt meghallotta, adni kezdte a hülyét, miszerint ő egy árva mukkot sem beszél angolul.
Na meg a jó édes... azt neki is!
Így esett meg ez a csodálatos eset, miszerint a saját otthonomban vagyok vele összezárva. És nem, nincs vendégszobánk. Szegény, szerencsétlen pára így a kanapéra lett száműzve.
Hát mindjárt megsajnálom! Ja nem.
Mármint... Na jó, de. Szabályosan rossz nézni, ahogy fájlalja mindenét. Nem csodálom, az a kanapé nagyon kényelmes tud lenni, kb. egy film erejéig. Annál több időre már felér egy kínzással. Egy ideje már gondolkodom a cseréjén, de még valahogy sosem volt annyira fontos, hogy meg is tegyem.
Hyunjin elvileg egy hétig marad. Őt elnézve ez a pár nap alatt szó szerint megöli őt a kanapé. Lehet, hogy...?
Nem Felix, állj le, nem fog veled aludni! Nem!
- Jó reggelt Apu! - jelenik meg Trixie szemét dörzsölve a konyhában, ahol mi is a reggeli kávénkat iszogatjuk éppen.
- Jó reggelt Kiscsibe! Hogy aludtál? - húzom az ölembe vidáman mosolyogva. Leírhatatlanul büszke vagyok rá ebben a pillanatban.
- Hyunjin bácsi...? - fordítja felé a fejét, mire az említett kérdőn néz hol rá, hol rám. Őt figyelmen kívül hagyva csak megrázom a fejem, mire az én kicsi kincsem is elmosolyodik és máris felszabadultabban folytatja a csicsergést.
- Francia? - nyög fel kelletlenül Hyunjin is, amikor végre abbahagyjuk a beszélgetést és Trixie elszalad mosakodni.
- Ühüm - bólintok büszkén. - Trixie-t kicsi kora óta tanítom angolra, franciára és koreaira. Van egy játékunk: minden reggel ő dönti el, hogy aznap melyik nyelvet használjuk. Ma ez mellett döntött - ecsetelem büszkén. - Szerintem nem tetszel neki. Még rá is kérdezett, hogy érted-e. Úgyhogy ma franciául fogunk beszélgetni. Beszéled a nyelvet vagy ezt sem, pont, mint ahogy az angolt sem? - nézek rá megvetően.
- Izé... - vakargatja meg zavarában a tarkóját. Ez új, ilyet korábban nem csinált. - Lehet, hogy megtanultam egy kicsit, mert te jutottál róla eszembe - motyogja. Én pedig csak tágra nyílt szemekkel nézek rá.
- Hogy mi? - bukik ki belőlem. Franciául.
- Én még mindig szeretlek Felix - érkezik a válasz. Amivel egyszerre több elég komoly probléma is van. 1: Nem, egyszerűen nem teheti. Nem szerethet. Nem! 2: Franciául. A francba, pedig azt hittem, legalább lesz egy nyelv, amin tudok Trixie-vel beszélni, míg itt van. Erre kiderül, hogy ez a majom tökéletesen beszéli. Hát az eszem megáll! És persze nincs egy negyedik nyelv, amit megtanítottam volna neki. Mivel én sem beszélek többet. Ch! - Hé, baba, minden rendben? - ráz ki a gondolataimból, anyanyelvére váltva. Nem tudom, milyen érzelmek és gondolatok tükröződhettek az arcomon, de ő szabályosan aggódik.
- Persze - bólintok, miközben átgondolom a válaszomat. De úgy döntök, figyelmen kívül hagyom mind a vallomását, mind pedig a megszólítást. - Akkor kérlek, amíg Trixie máshogy nem dönt, te is franciául beszélj vele.
- Ühüm - bólint megszeppenve, amire én is bólintok egyet jóváhagyásúl, majd felállok a székről, hogy tájékoztassam erről a gyermekemet is. - Lix! - kapja el a kezemet, mire kérdőn nézek rá. - Már tegnap is kérdezni akartam, de... Ki az édesanyja? - érkezik a kissé bizonytalan kérdés, amire szabályosan érzem, hogy lesápadok. Ugye... Ugye nem tűnt fel neki, hogy mennyire hasonlít rá? Ugye nem?
- Miért kérded? - Reménykedni azért még szabad, nem? Nos, mint kiderült, nem.
- Mert... - jól láthatóan keresi a szavakat. Ugye nem...? - Lixie, nyomokban felfedezlek benne téged is, de...
- Hyunjin, az édesanyja a születésekor meghalt - vágok bele a szavába hevesen. Hallani sem akarom a gondolatait!
- Oh, értem - lepődik meg. - Sajnálom - motyogja.
- Hm - bólintok, majd kitépem a kezem az övéből és otthagyom.
Ez nem sokon múlott!
**
Hyunjin és köztem, amíg a Stray Kids tagjai voltunk mindketten, nagyon szoros volt végig a kapcsolat. Majdnem hat évig voltunk csapattársak, de csak az utolsó pár hónapban kerültünk közelebbi kapcsolatba, aminek ugye Trixie a megtestesült eredménye.
Mindez kicsivel több, mint 4 éve volt.
Korábban minden apró kis rezdüléséből tudtam, hogy mit gondol vagy éppen milyen hangulata van. Még akkor is, ha kívülről mosolygott, ezzel mást mutatva.
Azonban ennyi idő után tele van új mozdulatokkal, számtalanszor kapom azon, hogy csak bambul maga elé vagy éppen engem les árgus szemekkel. Trixie is sajnos sokkal többször érdekli őt, mint szeretném.
Rá fog jönni.
Azt hittem, számomra mindig is nyitott könyv marad. De rá kellett ébrednem, hogy nem így van. Semmit sem tudok róla. Semmit sem tudok kiolvasni belőle. Semmit sem értek, ami vele kapcsolatos.
Rengeteg a kérdőjel és a kétely.
Mégis, nagyon ismerős a számomra minden, ami vele kapcsolatos. Hiszen az érzéseim továbbra is jelen vannak. Lehet, hogy az elmúlt években sikerült jó mélyre ásnom őket, most mégis, mintha újult erővel másztak volna ki a sírjukból, ezzel alaposan megkínozva engem.
Azt mondta még mindig szeret. Féltem, hogy ez azt jelenti, hogy vissza akar majd szerezni. De talán azóta távolságtartóbb, mint a vallomása előtt volt. Pedig akkor is óvatosan bánt velem.
Közben állandóan azon kapom magam, hogy rajta felejtem a szemeimet a csodás arcán, ami az elmúlt évek során bár sokat férfiasodott, mégis, megtartotta a kisfiús báját, amit annyira szerettem benne. Elég egy kósza pillantás, és máris beszippantanak azok a már-már fekete szembogarak. Vagy éppen azok a csókolni való ajkai ejtenek rabul.
Ch, látszik, hogy vele voltam együtt utoljára.
Viszont azt, hogy úgy vonz magához, mint mágnes a fémet, minden erőmmel próbálom tagadni. Vagy kevésbé feltűnővé tenni. Legalább az ő számára.
Hiába oszlott fel a Stray Kids, jobb neki, nekik nélkülem. Este nem voltam rest, utána néztem mindenkinek. Amellett, hogy elmondása szerint mind engem keresnek a nagyvilágban, elég szép pályát futottak be külön-külön is.
Neki pedig egyértelműen nincs szüksége egy ilyen fajta botrányra, mint amivel mi ketten járnánk. Nekünk meg arra, hogy kirángassanak a nyugodt kis életünkből. Trixie nem tud semmit és ő boldog itt. Így én is. Mi másra lenne még szükség?
Hyunjinra.
Mármint semmire. Igen, semmire. Tökéletes így.
Mégis, minden tiltakozásom ellenére nincs olyan gondolatom vagy mozdulatom, ami nem róla szólna, felé irányulna vagy hozzá idomulva. Mióta itt van, egyszerűen képtelen vagyok nélküle meglenni. Sokkal jobban hiányzott, mint azt valaha is bevallottam volna magamnak. Sőt, hiába van itt mellettem, elmondhatatlanul hiányzik. Ő. A csókja. Az érintései. A szerelme. Megőrülök a hiányától.
Be kell látnom, hogy szükségem van rá.
Ahogy azt is be kell látnom, hogy mindenkinek jobb úgy, ha mi soha nem leszünk újra együtt. Ha eltelik ez az egy hét, mintha mi sem történt volna, ő szépen hazamegy és elfelejtjük egymást.
Aha, meg ahogy én azt elképzeltem.
- Apu! - kiált fel koreiaiul Tixie délután az udvaron. Francia napon. Már ebből sejthettem volna, hogy valami nagyon nem stimmel. Nos, ha azt mondom, hogy meglepődtem, amikor a ház ajtaján kilépve a Stray Kids többi tagját találom az udvarunkon, akkor azt kell, hogy mondjam, nem találom a megfelelő kifejezést arra, amit ebben a pillanatban érzek.
- Hyunjin! - kiáltok dühösen utána, mire ő, mint egy kisangyal, ártatlan mosollyal arcán, szinte egy másodperc alatt jelenik meg mellettem. Én pedig hirtelen felindulásból hasonló arckifejezéssel verem be az orrát, amire fájdalmasan kap oda. Elégedetten konstatálom, hogy még a vére is megindul. Őszintén, még soha nem csináltam ilyet. Sőt, amit azt illeti, soha nem is éreztem rá indíttatást. De nem tagadom, ez most nagyon jól esett. - Sziasztok srácok, rég találkoztunk! - fordulok feléjük negédes arckifejezéssel és magamban jól derülök arcukon. - Ha már idáig eljöttetek, őt is vihetitek magatokkal - mutatok a mellettem szenvedőre, majd Trixie-t magammal húzva csapom be magunk mögött az ajtót.
- Apu, kik ezek a bácsik? - kíváncsiskodik kissé ijedten, mire gondolatban jól fejbe kólintom magam, amiért a frászt hoztam rá.
- Apu régi barátai - guggolok rá kedvesen mosolyogva, ami remélem megnyugtatja.
- És összevesztetek? - ráncolja össze a szemöldökeit.
- Nem - rázom meg a fejem nagyot sóhajtva.
- De Apu, azt mondtad, hogy nem bántunk másokat! Te mégis megütötted Hyunjin bácsit. És Apu, a vendégeket mindig teával kínáljuk. De te be se hívtad őket! - teszi haragosan a derekára a kezeit.
El sem hiszem, a 4 éves kislányom felhasználja ellenem, amiket tanítok neki. És még igaza is van.
- Ahj - sóhajtok egy nagyot, miközben felállok és minden bátorságomat összeszedve nyitok ajtót. Alig telt el pár perc a kirohanásom óta, talán még nem mentek el. - Sziasztok! - hívom fel magamra a figyelmet, mire hét döbbent szempár szegeződik rám. - Bejöttök? - lépek félre az ajtóból, mire Chan és Hyunjin kivételével mindenki szó nélkül indul el befelé. Chan továbbra is a vérző orrát tartja. Úgy fest, hiába oszlott fel a Stray Kids, a mi törődő vezetőnk örökké a mi apukánk marad, bármi is történik. Én pedig talán elvetettem a sulykot az előbbi hisztimmel. De csak egy egészen kicsikét. - Gyertek ti is, Hyunjin, téged pedig ellátlak - lépek oda hozzá és óvatosan befogom az orrát és kissé lejjebb hajtom a fejét, ahogy azt kell, majd a konyhában leültetve egy jegestasakot adok neki, hogy azzal is hűtse a sérülését.
- Nem hittem volna, hogy ilyen kis harcias lettél - motyogja orrhangon.
- Nem is - rázom meg a fejemet. - Te hoztad ki belőlem ezzel az egésszel. Miért nem szóltál? Sőt, miért hívtad őket ide? - kérdezem kétségbeesve. Hiszen ezzel a lépésével tönkretett mindent, amiért az elmúlt években dolgoztam. Semmissé tett mindent, amint feláldoztam. Ráadásul érte.
- Azt hittem örülni fogsz nekik.
- Én örülök is! - ellenkezem azonnal. Hiszen így van. - Csak... - keresem a szavakat. De esélyem sincs megtalálni őket, mert máris érkezik a válasz.
- Csak nem akartál minket látni. Talán nem volt véletlen, hogy köszönés nélkül mentél el akkor - hallom meg Chan csalódott hangját. Régebben Hyunjin után ő volt a legfontosabb a számomra. És valószínű, hogy Hyunjin után neki is ártottam a legtöbbet, azzal, hogy eljöttem.
- Ez nem igaz! - tiltakozom. És úgy látszik elég hevesen ahhoz, hogy el is higgyék. - Én csak... Értsétek meg kérlek, nem volt más választásom! Muszáj volt ott hagynom titeket és új életet kezdenem - magyarázkodom.
- Még egy elköszönés és egy normális magyarázat sem fért bele? Komolyan Felix, ennyit érdemlünk? Egy homályos maszlagot arról, hogy daganatot diagnosztizáltak nálad? Bakker Felix, azt hittük meghaltál! - csattan fel Minho is. És igaza van. Teljes mértékben.
- Sajnálom... Én... Én csak nem tudtam a szemetekbe nézni akkor. Képtelen voltam elbúcsúzni. Így könnyebb volt - motyogom szemlesütve.
- Mi volt olyan kurva fontos, ami miatt nem tudtál annyit sem odabüfögni, hogy "sziasztok"?! Miért kellett azt kamuznotok, hogy halálos beteg vagy?!
- Apu, meg fogsz halni? - halljuk meg Trixie kétségbeesett hangját, majd zokogva csapódik a lábamhoz.
- Jajj, dehogy Kiscsibe, semmi bajom nincs - ölelem magamhoz szorosan, amit a többiek döbbent arckifejezéssel követnek. És ahogy elnézem, néhányuknak csak most esik le, ki is üdvözölte őket először amikor megérkeztek. Néhányuknak pedig kezd összeállni a kép. Vagy legalábbis feltűnik nekik Hyunjinnal való hasonlósága.
- Nem fogsz meghalni? - tép ki a gondolataimból a szipogó hangja.
- Dehogy is, csak mérges a bácsi, mert valaki butaságot mondott neki - válaszolom mosolyogva, miközben kezemmel letörlöm a könnyeit. - Nyugodj meg kicsim, jó? Ígérem, tényleg nem vagyok beteg. Hiszel nekem? - Kérdezem, mire lassan bólint egyet. - Jól van. Menj szépen játszani a szobádba, míg én beszélgetek velük, rendben? - Ismét bólint és már fordul is ki a helyiségből. - Kérlek, ne hozzátok rá a frászt ilyenekkel! Sajnálom, hogy ezt mondták nektek, de a JYP sztoriját én is csak utólag tudtam meg. Tényleg, nem voltam és nem is vagyok beteg. Egészen más okom volt a távozásra.
- Felix, ő a te lányod? - kérdezi meglepetten Changbin.
- Igen.
- Miatta mentél el?
- Igen - bólintok. Hiszen így volt. Mit tagadjam? De a teljes igazságot nem kell tudniuk. Talán el sem hinnék. Nekem sem volt könnyű feldolgozni, hát még nekik?!
- Felix? - hallom meg Chan vészjósló hangját, ami miatt nyelek egy nagyot. Nagyon nem sejtek jót.
- Hm?
- Ha ő a te lányod, miért hasonlít Hyunjinra ennyire?
Ó, baszki, ezt, hogy magyarázom ki?