Adrenalin fr?ccs

tizenhatodik rész
Gracie szemszöge

   Iszonyatos fejfájással ébredtem másnap reggel. Határozottan másnapos voltam, és arra sem emlékeztem pontosan, hogyan jutottam haza az éjszaka közepén. Az még megvolt, hogy Reece a hatalmas kocsija hátsó bőrülésére fektet, aztán képszakadás. Minden bizonnyal elaludtam még az autóban hazafele jövet. De akkor mégis hogyan kerültem az ágyamba? A hasogató fejfájásom nem múlt el, sőt ahogy felültem reggel az ágyamban, irdatlanul megerősödött. Nem akartam nyafogni, mert mindent magamnak köszönhettem, de hiába próbáltam, nem tudtam letörölni arcomról a citromba harapott kifejezést, miközben a lépcsőn lefelé lépkedtem a konyhába menet.

— Jó reggelt parti csillag — köszöntött apa széles vigyorral az arcán, mikor meglátott. — Hűha, valaki elég másnaposnak tűnik. Mennyit ittál macikám?

— Nem eleget — sóhajtottam, és lehuppantam mellé az ebédlő asztalhoz. Gyorsan a konyha szekrény melletti órára pillantottam. Tizenkét óra három perc. Csodálatos, elment a fél napom. — Nem eleget, mert mindenre emlékszem.

Apa jóízűen felnevetett, de a konyhapultnál forgolódó anyám csak fejét rázta. Próbáltam elkapni a tekintetét, hogy megfejthessem vajon ő mit gondolhat, de minden figyelmét az előtte fekvő tepsinek szentelte, amiben a bolognai lasagne lapjait próbálta egymásra rétegezni. Egy pohár vízért nyúltam, majd feltettem az első kérdést, amire tudni akartam a választ.

— Hogy jutottam haza? — érdeklődtem finoman.

— Azt mondtad mindenre emlékszel, kis hazug! — bökött rám apa cinkos vigyorral. Igazából nem is tudom mit vártam, leszidást, megrovást, büntetést de apa egyenesen olyan volt mint aki...nem is tudom, büszke? Ezt még magamban is vicces volt kimondani.

— Reece hozott haza a kezében hajnali fél négykor. Teljesen ki voltál ütve — fordult felém anya egy pillanatra, és akaratlanul is a szemében olyasmit vettem észre, amit tizennyolc év alatt egyetlenegyszer sem. Kételkedett.

— Mi a baj? — kérdeztem hangosan, de a kérdésem elsősorban neki szenteltem. Aggódtam érte, féltem vajon mit gondolhat rólam.

— Tényleg mindenre emlékszel? — tette fel a kérdést, én pedig akaratlanul is észrevettem mi aggasztja őt annyira. A felismerés megdöbbentett.

— Mitől félsz, anya? Azt hiszed Reece és én... — kezdtem, ő pedig nyelt egyet. Kék szemeit rám szegezte, tele volt bizonytalansággal. A bolognai lasagne teljesen hanyagolva lett, ahogy figyelmét nekem szentelte. Nyeltem egyet. Most hogyan folytassam? Mondjam azt, hogy most nem történt semmi? De akkor megkérdezné, mit értek most alatt. Hazudnom kellene. Egy kegyes hazugság lelkiismerete könnyítése érdekében. Ez lenne a megoldás?

— Ő hozott haza, csak ketten voltatok, és teljesen...én nem is tudom Gracie... Tudod, hogy szeretem Reecet, mintha csak a saját fiam lenne, de ő annyira vad, felelőtlen, kapkodó és heves — sorolta, én pedig lehunyt szemekkel hallgattam. A szemem előtt újra felrebbent a kép, ahogy Cindy ajkai Reeceét érik a villogó fényekben. — Nem tudom akar-e tőled bármit is, és ha igen megkapta-e már, de...